Záhony településtörténete

A település eredetileg Ung megyéhez tartozott, csak a trianoni békeszerződés után csatolták 1922-ben Szabolcs megyéhez. A város neve kétségtelenül szláv eredetű, azonos etimológiájú a székelyföldi Zágon helység- és folyónévvel, valamint a gömöri Zahoniska nevű falunévvel.

A XIV. században a nádori bíróság Ung, Bereg, Szabolcs és Ugocsa megyék számára általában itt tartott törvényszéket. Okleveleinkben gyakran szerepel neve a megyegyűlések révén. A XV. Században Agócsi Péter a földesura, de 1476-ban már a Homonnai családhoz tartozott a keleti rész, a Zsurkhoz tartozó Rátka. 1658-ban a Barkóczy családnál volt zálogban. A XVIII. század végén Homonnai Drugeth János elcserélte Csicseri Orosz Jánossal, egy máshol lévő birtokrészét. A XIX. században egy Ritter nevű nemes birtoka volt, 586 lakossal.

A város fejlődésében a jelentősebb változást az 1800-as évek hozták meg, elsőként a cukorgyár, majd a homokkotró és a mészégető, a hengermalom és a fűrészüzem megépülésével. 1860-tól közigazgatásilag már Szabolcs vármegyéhez tartozott. Lélekszáma az 1870. évi népszámláláskor mindössze 885 főt tett ki, az ezer főt bő tíz év múlva haladta csak meg. Pesti tőkések és szabolcsi földbirtokosok támogatásával 1872-ben vasútvonal épült Nyíregyháza-Kisvárda között, majd innen Csapig, 1873 februárjában fejezte be az építkezést a Magyar Észak-Kelet Vasút. Az akkori állomás fából készült, akárcsak a Tiszán átívelő híd.

A XX. század elején lakossága 1.267 fő volt. Állami kisdedóvó, elemi népiskola és általános továbbképző iskola működött a településen. 1919-ben a cseh megszállás következtében Záhony néhány tanyáját és dűlőjét /több mint 800 kat. Holdat/ elcsatolták, s mint határmenti község maradt meg Magyarországon. A Tiszai, majd a Kisvárdai járáshoz tartott.

A második világháború bejezésekor még csak jelentéktelen, hatvágányos vasútállomással rendelkezett, mely kevés embernek tudott munkahelyet biztosítani. Hamarosan megkezdődött a dinamikus fejlődés: újjáépítették a lebombázott hidat, a felrobbantott vágányhálózatot, megépült az első széles nyomtávolságú vasútpálya és fokozatosan bővülni kezdett az átrakó-pályaudvar. A nagy számban érkező betelepülők számára az úgynevezett Gerő-telepen ikerlakások épültek, melyeket 1948-ban adtak át. Hazánk és az akkori Szovjetunió között évről-évre jelentősen emelkedett a szállítási áruvolumen, mely ismét kapacitásbővítést igényelt.

Az első fejlesztési program /1952-64/ eredményeként elkészült a jelenlegi vasútállomás és az olajfejtő. A további négy fejlesztési program részeként már-már jelen formáját nyerte el az átrakó, a kézi átrakást mindinkább kiváltotta a gépesítés. Megépült a tengelyátszerelő és az átfejtőtelep. Az átrakó üzemkomplexum a településen is jelentős beruházásokat hajtott végre, lakóházakat, munkásszállót, óvodát, bölcsődét, irodaházakat, sporttelepet, uszodát létesítve. Közvetlenül a második világháború befejezése után fahulladékból épült az első kulturotthon, mely újabb és újabb helyekre költözött. A jelenlegi épület 1967-ben épült, majd többszöri átépítés után 1990-ben nyerte el mai formáját.

1989-ben – a korábbi körjegyzőségi székhely – városi rangot kapott. Az 1990-es évtől az önkormányzati választások során a polgármester a független jelöltek közül kerültek ki.